Kedves Olvasóim!
Őszinte leszek: a szívemet alvadt vér borítja, ahogy ezeket a sorokat írom. Tegnap még vérzett, nagyon nem éreztem jól magam, fájt a lelkem, mert befejeztem. Múlthét szerdán, 2014. 02. 26-án megírtam az Egy életen át című történetet, az 50. fejezet utolsó mondatának is a végére került a pont, azután másnap, 27-én, csütörtökön 17:30-kor az epilógus is elkészült. És annyira furcsa, hogy vége van! Most egyáltalán nem keserédes érzés, szimplán csak keserű, de nagyon. Egyelőre képtelen vagyok mást megfogni abból, hogy megírtam, mint hogy többé nincs Roxanne, többé nem vezethetem az életét... És nagyon, nagyon, nagyon hiányzik! :( Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, így remélem, ezen is segíteni fog.
Huh, na jó, nem húzom tovább ezzel a szót, csak még annyi, hogy összesen 209 oldal lett, ez eddig a legtöbb, amit írtam egy történetként.
Most pedig megköszönöm nektek, hogy itt vagytok és támogattok, köszönöm, hogy végig kitartottatok mellettem és a történet mellett, örök hála nektek! <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen
U.I.: Azt találtam ki, hogy mostantól minden fejezet elé hozok egy idézetet, ami az adott résszel kapcsolatos. :3
___________________________________________________
"Az álmok olykor csalókák. Visszatükrözik a lelkünkben kavargó kérdéseket csakúgy, mint a vágyainkat és a félelmeinket."
A. O. Esther
Lehuppanok az ágyra, és elnyúlok rajta. Új, vészjóslóan szürke ingem gombjával babrálok, míg a halványan megvilágított plafont bámulom. Aztán az ujjaim feljebb csúsznak, a nyakamhoz nyúlok, és a markomba fogom a kerek kis medaliont.
Ad
astra per asperas.
Cinna ezt írta rá nekem. Hirtelen elönt a vágy, hogy
átölelhessem, hogy itt legyen velem. Mindennél jobban akarom,
mindennél jobban. Ezért hát, ahogy a plafonra meredek, a markomban
a medállal felidézem magamban az arcát. Kedvesen néz vissza rám
a homályból, szinte látom, ahogy felém nyúl, ahogy azt akarja,
hogy vele menjek. A hasam azonnal összeugrik, gyorsan felülök. Mi
történik velem? Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán ismét
kinyitom őket. Mikor felnézek, elakad a lélegzetem. Cinna áll
előttem, teljes életnagyságban. Azonnal felpattanok, a szívem
olyan hangosan kezd dübörögni, hogy majd' átszakítja a
mellkasomat.
- Cinna? - suttogom.
Kinyúlok felé, az ujjaim végigsimítják az arcát.
Azonnal előtörnek a könnyeim. Hogy lehetséges ez?! Hát mégis a
Tizenharmadik Körzetben volt, és most végre rám talált?
Nem. Valami nem stimmel. Talán az, hogy Cinna nem
csinál semmit, csak nézi az arcom, a tekintete szinte felperzsel.
Küzdeni kezdek az érzéseimmel: az egyik felem messze rohanna,
annyira megrémül, míg a másik örökre hozzáláncolná magát
ehhez a furcsa jelenséghez.
- Hol vagy? - kérdezem halkan. A könnyeim lefolynak
az arcomon, hangos koppanással érnek földet. - Mi történik
veled? - suttogom. A hangom olyan semmitmondó, hogy szinte nem is
hallani. Ahogy itt állok Cinna előtt, egyre jobban kezdek
kétségbeesni. Miért nem reagál semmit? Miért nem?! - Cinna! -
kérlelem. Most már szaporán nyelem a könnyeimet, az arcom
eltorzul a kétségbeesett próbálkozástól, hogy valahogy magamra
vonjam a figyelmét. Vagyis... Figyel engem, a szemei folyamatos
kontaktusban vannak az enyémekkel, de úgy érzem, még sincs itt.
Valahol messze jár, valahol nagyon, nagyon messze, valahol, ahol
nincs biztonságban, és én nem lehetek ott, hogy megvédjem.
Teljesen tehetetlen vagyok. Abban a pillanatban, hogy ezekre
gondolok, Cinna arca kicsúszik az ujjaim közül. Nem érzem őt
többé, egyszerűen megszűnik. - Ne – zihálom kerek szemekkel. -
Ne... - Halványulni kezd, de a zöld íriszek még mindig uralkodnak
a pupilláimon. - Ne menj el! - kérlelem zokogva. Átengedem magam a
megsemmisítő érzésnek, hogy mindennek vége, ismét elveszítem
őt, és ezt csak erősíti, mikor a levegőbe kapok, de nem tudom
kitapintani a vonásait. - Vigyél magaddal! - kérem utoljára.
Aztán mint egy villanás, egyszer csak eltűnik.
A saját ordításomra ébredek. A lámpa azonnal
felkapcsolódik, és a hangos ziháláson keresztül is meghallom
Lucie hangját, ahogy a nevemet mondja. Nem válaszolok neki, csak a
számra tapasztom a tenyereimet, és valahogy megpróbálok
kiszabadulni a testemre csavarodott, izzadságtól nedves takaró
szorításából. Aztán leugrom az ágyról, és a mosdóba rohanok.
A könnyeim ömlenek, hányingerem lesz, és öklendezni kezdek.
Sípolva veszem a levegőt, a tüdőm ég, ahogy a mosdó hideg
padlóján térdelve próbálok észhez térni.
Ez volt a negyedik rémálmom. A negyedik alkalom, hogy
Cinnával álmodtam, a negyedik alkalom, hogy kétségbeesetten
kiáltottam a figyelméért, de ő mintha meg se hallott volna. Az
előzőek is elég brutálisan hatottak rám, de ilyen még sosem
volt. Most mintha égne a bensőm, mintha belülről emésztődne el
mindenem. A tenyereim végigsiklanak az arcomon, végül az ujjaim a
fejbőrömbe mélyednek, és hangosan, erősen szívom magamba a
levegőt.
Nem tudom, hány perc vagy óra telik el, de mikor
magamhoz térek, Lucie ott térdel mellettem, és a hátamat
simogatja. Már az első alkalommal kiderült, hogy számíthatok rá.
Akkor először mindketten halálra rémültünk: én azért, mert
azt hittem, valóban találkoztam Cinnával, és nem hittem el, hogy
csak rémálom volt, ő pedig azért, mert nem tudta mire vélni a
viselkedésemet. Aztán hála nővéri gyakorlatának, hamar rájött,
mihez kezdjen velem.
Most is ezt teszi: beszél hozzám, egészen addig, míg
el nem engedem a hajamat, és fel nem egyenesedem. Mindenem remeg,
úgy érzem, mindjárt megfagyok.
- Most már jobb? - kérdezi Lucie kedvesen.
- Egy kicsit – nyögöm. Utálom ezt az érzést.
Egyszerűen utálom.
A lány segít felállni, aztán megvárja, míg gyorsan
leöblítem az arcomról a könnyeket, végül visszamegyünk a
hálószobába, és ledőlünk az ágyainkra. Hosszú, néma percek
következnek. Ilyenkor általában lassan lecsukódnak a szemeim és
elalszom. Olyan, mint mikor egy fárasztó nap után az ember
lefekszik, és megpróbálja kipihenni magát. Ám én most túl
fáradt vagyok ahhoz, hogy kipihenhessem magamból a rémképeket,
így csak bámulom a plafont. A szívem még mindig dübörög, a
pupilláim hatalmasra tágulva próbálják magukba szívni a fényt,
amit sehol sem fognak megtalálni ebben a sötét szobában. A
homlokomon veríték gyöngyözik, a tagjaim még mindig remegnek.
Mikor már azt hiszem, Lucie elaludt és végre nyugodtan sírhatok,
hirtelen megszólal.
- Kicsoda Cinna? - kérdezi halkan.
Nyelek egyet. Hát ez az. Lucie mindig segít, mikor így
ébredek, de sosem beszéltem neki eddig arról, hogy mi okozza a
rémálmaimat – mondjuk nem is érdeklődött felőle. Most viszont
nem térhetek ki a válaszadás elől... Esetleg tettethetném, hogy
alszom, de az nem lenne tisztességes ezzel a kedves, gyámoltalan
lánnyal szemben. Ezért aztán rémülten, kerek szemekkel a
plafonra meredve válaszolok.
- Ő volt Katniss stílustanácsadója a Viadalok alatt
– mondom reszkető hangon. Összekoccannak a fogaim, ezért inkább
erősen megfeszítem az állkapcsom.
- Ismerted őt? - hangzik a következő kérdés.
Lehunyom a szemeimet, mire a könnyeim azonnal
kicsordulnak, és forró csíkot hagynak hideg, lüktető
halántékomon. - Igen – válaszolom.
- Miért álmodsz vele? - suttogja Lucie.
Nem bírom tovább. A számba tömöm a takarót, de így
is felzokogok. Nem hiszem el, miért történik ez velem?! A hasamra
gördülök, egy párnába temetem az arcom, és minden
keserűségemnek hangot adok.
- Mert Plutarch azt mondta, megölték! - sírom. A
párna valamelyest torzítja a hangom, ezért gyorsan felülök, és
úgy folytatom. - De nem halott, én érzem! Tudom, hogy borzasztó
dolgokat művelnek vele, tudom, hogy szenved, de nem halott, Lucie!
Nem érdekel, ha önző vagyok, azt akarom, hogy éljen, mert
ha meghal, azt nem fogom kibírni! - A hangom akadozik, fuldoklom a
saját könnyeimben, de az utolsó leheletemmel folytatom. Már csak
azért is. - Él, biztosan él, és én a világon bármit megadnék
azért, újra velem lehessen!
A lány csöndben bámul, magamon érzem a tekintetét.
Nem tudom, érzett-e már valaki felé ilyen emberfeletti,
hihetetlenül erős kötődést, de ha nem, úgysem fog megérteni.
Ennek ellenére mégis az ellenkezőjével válaszol.
- Roxanne, kérlek, nyugodj meg! - Kimászik az
ágyából, és mellém ül. Átkarolja a vállaimat, én pedig szó
nélkül ölelem vissza. - Minden rendben – csitít kedvesen.
- Semmi sincsen rendben – suttogom erőtlenül. -
Senki nem tudja, mennyire fontos nekem, és senkit sem érdekel,
egyedül engem! Itt mindenki Peetáért aggódik, ami természetes
is, de én közben beleőrülök, hogy tudom, hogy Cinna ki van
szolgáltatva Snow-nak... - A hangom egyre halkul, a végén megint
zokogni kezdek.
Lucie egy darabig hallgat, aztán végül így szól:
- Anyukám egyszer azt mondta, onnan fogom tudni, hogy
ki az igazi, hogy mikor felteszem magamban a kérdést: "Képes
lennék meghalni érte?", akkor a válaszom egyértelműen igen
lesz.
Erre aztán kiapadnak a könnyeim. Felteszem magamban a
kérdést. Képes lennék meghalni Cinnáért? Képes lennék az
életemet áldozni, hogy biztonságban tudjam? A szívem egy hatalmas
dobbanással válaszol helyettem. Igen.
Kikászálódóm Lucie öleléséből, és lemászom az
ágyról. Míg a szobatársam felkapcsolja a lámpát, addig én
kikeresem a fiókomból anyám levelét. Miután beköltöztem
Lucie-hez, Plutarch egyszer csak beállított vele, és azt mondta,
magánál akarta tartani, amíg nem leszek teljesen jól, de mivel
most már megvagyok, ezért visszaadja. Meg azt is mondta, hogy a
zsebóráját is elvette tőlem, de azt megtartja magának, ha nem
bánom.
- Ezt az anyám írta nekem – mutatom Lucie-nek a
papírt, mikor mellé ülök a takaróra.
Az asztali lámpa halvány fényében futtatja a szemeit
a sorokon, aztán mikor végez, szomorúan oldalra húzza a száját.
- Nagyon bölcs nő volt az anyukád – mondja.
Bólintok, de nem mondok semmit. Igen, anya valóban
bölcs volt. Ebben a tudatban tapasztom a szövegre a tekintetemet,
és kétszer is elolvasom. Mire másodjára végzek vele, valamelyest
megnyugszom. Ez a papírdarab az egyetlen dolog, amim megmaradt a
régi életemből. Plutarch szerint Snow emberei már rég
felforgatták a házamat, hiszen világossá vált, kikkel állok
kapcsolatban. Egy hét telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból,
bár ennyi idő alatt itt, a Tizenharmadik Körzetben nem sok minden történt.
Veszek egy mély levegőt, aztán hosszasan kifújom.
Mivel kellőképpen lenyugodtam, szólok Lucie-nek, hogy tőlem
aludhatunk, már jól vagyok. Neki amúgy is pihennie kéne,
hajnalban kezd a kórházban.
Mikor legközelebb kinyitom a szemem, pontban reggel hét óra van.
Ilyenkor kezdődik a nap a Tizenharmadikban. Minden olyan, mint egy
hete folyamatosan. Felkelek, elvégzem a reggeli teendőket. Felhúzom
a szürke egyenruhát, a gallérom alá tűröm a nyakláncomat, mert
Plutarch szólt, hogy az itteniek nem szeretik, ha valakinek ilyen
drága magántulajdona van, én pedig biztos vagyok benne, hogy
kinyírnám azt, aki megpróbálná elvenné tőlem a medaliont.
Most jön az, hogy bedugom a karom abba a lyukba a
falon, ami az alkarom puha bőrére tetoválja a mai napirendemet.
Képtelenség levakarni, már próbáltam párszor, de addig nem
tudod leszedni magadról a halványpiros festéket, míg el nem jön
a fürdés ideje.
Aztán félkor, mikor mindennel készen vagyok, vetek
magamra egy pillantást a tükörben. A bőröm iszonyatosan
kifakult, hiszen több, mint egy hete nem láttam a Napot. Az arcom
beesett egy kicsit, a szemeim folyton rémültnek tűnnek, és biztos
vagyok benne, hogy fogytam egy jó pár kilót. Persze ez semmi ahhoz
képest, amit a szeretteimnek kell kiállnia. Plutarchnál
érdeklődtem, hogy mit tud Portiáról, de azt mondja, még mindig
semmit, és Coin engedélye nélkül nem küldhet gépet a
Kapitóliumba, hogy elhozhassák Zimonnal és a kicsivel együtt –
Coin pedig nem fog engedélyt adni. Még sosem láttam azt a nőt, de
nem lehet valami kedves személyiség abból ítélve, ahogy Lucie és
Plutarch leírták.
Felsóhajtok, a fülem mögé tűrök egy tincset, aztán
kilépek a lakófülkénkből. Lucie már a kórházban robotol, ma
korán kellett bemennie, ezért egyedül kell reggeliznem. Elvegyülök
a folyosón hömpölygő szürke egyenruhák között, úgy érzem,
mintha egy darabka lennék egy végtelenül hosszú kirakósban. Az
étkezőben elvileg van egy kijelölt helyem, de sosem foglalkozom
vele, mindig oda ülök, ahol éppen akad hely. Most például egy
fal melletti asztalt választok, ami magányosan ácsorog. Pont
megfelelő. Elveszem a tálcámat, aztán célba veszem az asztalt,
és lehuppanok. Az egyik kezemmel megtámasztom a homlokomat, a
másikkal a kezembe fogom a kanalat, és beletúrok a müzlibe. Egy
hete, folyamatosan mindig ugyanaz. Kezd unalmas lenni. Az én
intenzív, kapitóliumi ízekhez szokott nyelvemnek ez a silány,
Tizenharmadik Körzet-béli étel nem elég – bár mióta itt
vagyok, csak azért eszem, mert utálok éhes lenni. Sosem éheztem,
és az első két itt töltött nap után már megtanultam, hogy
minden falatot meg kell becsülnöm. Ezzel a tudattal tömök a
számba
egy kanál müzlit, de míg ütemesen rágom, az agyam folyamatosan az éjszakán jár. Már megint egy olyan álom, de mind közül ez volt a legerősebb. Attól félek, csak rosszabb és rosszabb lesz, a végén pedig nyugtatókat kell majd szednem. Mondjuk ki tudja, akkor talán Plutarch megérti, hogy szükségem van Cinnára.
egy kanál müzlit, de míg ütemesen rágom, az agyam folyamatosan az éjszakán jár. Már megint egy olyan álom, de mind közül ez volt a legerősebb. Attól félek, csak rosszabb és rosszabb lesz, a végén pedig nyugtatókat kell majd szednem. Mondjuk ki tudja, akkor talán Plutarch megérti, hogy szükségem van Cinnára.
- Heló!
A hangra olyan hirtelen kapom fel a fejem, hogy majdnem
félrenyelek. Hát még akkor, mikor meglátom, ki áll előttem!
Finnick Odair személyesen.
- Ömm... szia – nyögöm ki. Gyorsan lenyelem a
müzlit, és nagyon fohászkodom, nehogy megkérdezze, szabad-e az a
hely velem szemben.
- Szabad ez a hely? - kérdezi. Mintha csak a
gondolataimban olvasna.
- Persze – felelem. Próbálok közömbösnek tűnni,
de eléggé feszélyez Finnick jelenléte. Tudok róla egy s mást, a
Kapitóliumban elég nagy híre van a srácnak.
Mikor lehuppan velem szemben, és nekilát, hogy
belapátolja a müzlit, nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá. Még
csak most veszem komolyabban szemügyre: a haja olyan kócos, mintha
évek óta nem használt volna fésűt, a szemei alatt hatalmas
karikák éktelenkednek, a kezében remeg a kanál, a csuklóján egy
igencsak megviselt kötéldarab lóg, és olyan kiéhezve falja a
reggelit, mint egy gyerek a cukorkát. Minden bizonnyal feltűnik
neki, hogy figyelem, mert felnéz, és ahogy találkozik a
tekintetünk, összevonja a szemöldökeit.
- Új vagy itt? - kérdezi csámcsogva. - Nem láttalak
még.
- Új vagyok – bólintok.
- Akkor biztos a Tizenkettedikből jöttél –
állapítja meg. Kitartóan kapargatja a kanalával a müzlis tálat,
mintha nem látná, hogy már teljesen üres. Mikor aztán nem jut
semmire, csalódottan felsóhajt, és áttér a gyümölcspürére.
- Nem a Tizenkettedikből – rázom meg a fejem. Fogom
a müzlimet, és áttolom a tálcájára. - Hanem a Kapitóliumból.
Finnick kezében megáll a kanál, és ismét rám néz.
Tengerzöld szemein zavar fut át, az arca megvonaglik egy
pillanatra, végül összevonja a szemöldökeit. - Megehetem? - bök
a müzlire, mintha mit sem mondtam volna.
- Persze – vigyorodom el.
- Köszi – pislog rám. Aztán fogja a tálat, és
pár másodperc múlva eltünteti az én adagomat is. - Szóval azt
mondtad, hogy a Kapitóliumból jöttél? - kérdezi végül, miután
befejezi.
- Igen – bólintok.
- Akkor te is ilyen lázadó vagy? - forgatja meg a
szemeit.
- Fogjuk rá – vonom meg a vállaimat.
Nem tudom, hogyan, de az eddig kissé feszült légkör
köztem és közte egyetlen pillanat alatt feloldódik. Ő is
elvigyorodik, és azzal fenyeget, hogy ha nem eszem meg a
gyümölcspépet, azt is eleszi előlem. Aztán beszélgetni kezdünk,
és kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak. Tényleg nem tudom,
hogyan, de minden eddigi fenntartásom másodpercről másodpercre
szűnik meg Finnickkel szemben, és mikor felnevetünk valami bugyuta
poénon, rájövök, hogy igazából nagyon jó fej. Aztán
megszólalnak a csengők, amik a reggeli végét jelzik. A tömeg
elkezd kifelé hömpölyögni az étkezőből, és mi is felállunk.
- Örülök, hogy találkoztunk – mondja Finnick,
mikor beállunk a sorba. - És köszi a müzlit.
- Én is örülök – válaszolom. - És nincs mit.
Aztán szétválunk: ő elmegy valami tanácskozásra,
de nem teljesen értem, mikor mondja, nekem pedig – a napirendem
szerint – az Oktatási Központban van dolgom. Mivel még nem
ismerem rendesen a Tizenharmadik Körzetet, egy idősebb pasastól
kérek segítséget, hogy merre is kell mennem. Pillanatok alatt útbaigazít, és ennek hála meg is találom a helyem.
Hosszú, szürke folyosón haladok végig, aminek a
végén egy ajtó áll. Vonakodva nyomom le a kilincset, olyan ez az
egész, mint mikor otthon elkéstem pénteken az egyetemről. Ám
most nem vagyok egyedül, hamarosan több tucat ember érkezik:
férfiak és nők, fiúk és lányok, első ránézésre egyidősek
velem, vagy idősebbek, mint én. Nem bámulnak meg, fel sem tűnik
nekik, hogy még nem jártam itt, ennek pedig örülök.
Odabent, az ajtó túloldalán egy hatalmas terem fogad,
ami nagyon hasonlít egy osztályra. Fémből készült padsorok,
hideg székek, rendezett, kopár fegyelem uralkodik mindenhol.
Felállnak a pihék a karomon, ahogy a fal mellé sétálok, és
leülök az egyik legszélső helyre. Aztán a szemöldökeim alól
figyelem, ahogy a többiek is becsődülnek. Beszélgetnek ugyan, de
csak halkan, szinte suttogva, mintha attól félnének, valaki rájuk
szól. Normális ez? Otthon, a Snow Folkon órák előtt akkora volt
a hangzavar, hogy még a gondolataimat is alig hallottam, most
viszont mintha egy kriptában lennék. Csak bámulom az embereket,
akik egyre ritkábban jönnek, aztán meglepődöm, mikor mellém is
lehuppan valaki. Úgy harminc körül járhat a pasas, sötétbarna
haja van, és ha jól látom, szürke szemei.
Nem sokáig tudom tanulmányozni a profilját, mert a
következő pillanatban mindenki elhalkul, de annyira, hogy akár a
légy zümmögését is hallani lehetne. Egy idősebb, ősz hajú nő
lép a terembe, a hóna alatt egy hatalmas enciklopédiát cipel.
Gyanakodva tekintek körbe, hátha rájövök, mi következik.
Hülyeség, tudom, de úgy érzem magam, mint aki belecsöppent egy
borzasztó krimibe – most választják ki a lehetséges
gyanúsítottakat, és mindenkin rettegés ül.
Halkan felsóhajtok, és kihúzom magam.
- Jó reggelt mindenkinek! - hasítja végig a nő
hangja a levegőt. Összerezzenek, olyan váratlanul ér, de
felkészítem a füleimet, mikor folytatja. - Mivel mindenki tudja,
hogy éppen egy háború kellős közepén vagyunk, ezért úgy
gondoltam, ma egy kicsit átvesszük a világ háborúit, hogy
tisztában legyünk vele, hogyan is néz ez ki pontosan.
Remek! Történelem! Úgy érzem, mintha visszakaptam
volna egy darabot a régi életemből. Megpróbálom elképzelni,
hogy éppen a Snow Folk színesre festett előadótermében ülök,
Kalóz magyaráz, én pedig lázasan jegyzetelek. Aztán kapok egy
SMS-t Portiától, hogy délután elmehetnénk vásárolni, ha van
kedvem.
Halvány mosoly húzódik az ajkaimra, és halkan
felsóhajtok. Mit meg nem adnék azért, hogy újra átélhessem
mindezt!
A nő – aki minden bizonnyal tanár – hangja ránt
ki a gondolataimból. Erősen rászegezem a tekintetemet, minden
idegszálammal koncentrálok, hogy megértsem, miről beszél. A
háborúkról kezd mesélni: népek között háború, belső
háború, politikai háború, hadjáratok, vezérek, elnökök. Végül
szóba kerül az Első és a Második Világháború.
- Kijelenthetjük, hogy jelenleg folyik a Harmadik
Világháború – mondja, és közben visszatolja hegyes orrára
csúszott pápaszemüvegét.
- Hogy mi? - motyogom magam elé. Hülyeséget beszél.
Ha világháború lenne, nem csak Észak-Amerika területei
harcolnának. Na mindegy.
- Panemben lázadás folyik, a Körzetek végre
összefogtak, hogy megdöntsék a Kapitólium tejhatalmát. - A
tanárnő ide-oda sétálgat egy hatalmas tábla előtt, néha pedig
megáll, hogy doboljon az asztalra tett enciklopédia tetején. -
Mihelyt az emberek elég erősek lesznek, és mihelyt a katonaságunk
készen áll, a legegyszerűbb és leghatásosabb módon támadjuk
meg a Kapitóliumot: fegyveres úton. A történelemben számtalanszor
bebizonyosodott már, hogy az győz, aki erősebb – mosolyodik el
büszkén.
Hitetlenkedve megrázom a fejem. - Ez nem is igaz! -
csúszik ki a számon. Az arcom elé kapom a kezem, de ekkor már
késő. A tanár felém fordul, és egyenesen a szemembe bámul.
- Tessék? - vonja fel az egyik szemöldökét.
Nyelek egyet. Érzem a hátamon a többiek tekintetét,
mind engem bámulnak. Tuti, hogy ha most megfutamodom, akkor örökre
lejáratom magam előttük, így hát mély levegőt veszek, és
megköszörülöm a torkom.
- Először is, nem beszélhetünk Haramadik
Világháborúról. Panem háborúja folyik, nem a világé. Panem
csak egy földrész a világból, meggondolatlanság lenne mindennek
nevezni. Másodszor pedig, nem csak akkor fogják tudni térdere
kényszeríteni a Kapitóliumot, ha fegyveresen támadják meg. A
főváros minden szempontból a az őt körbevevő Körzetekre van
utalva: áram, közlekedés, élelem, energia, Békeőrök,
hadifelszerelés, de még a ceruzákban lévő grafitot is a Körzetek
állítják elő. A háború megnyerésének legegyszerűbb módja
tehát nem a fegyverkezés, hanem az, ha az emberek ellenállnak,
mint jelenleg, és akkor a Kapitóliumban lévő készletek lassan
elfogynak, a főváros nincstelen lesz, teljesen legyengül majd. Ha
a katonák akkor támadnak, azt hiszem, biztosak lehetnek a
győzelemben. Többet ésszel, mint erővel - teszem hozzá a végén.
Mikor befejezem, még erőteljesebben érzem a mustráló
tekinteteket a hátamon. Összepréselem a fogaimat, és a tanárnőre
nézek, aki elgondolkodva bámul rám.
- Ezt hol tanultad? - kérdezi. Furcsa, de a hangja
egyáltalán nem ideges, amiért egy hallgató lecsapta, inkább
meglepettséget hallok ki belőle.
- Snow Folk, történelem szak – mondom. Mikor látom,
hogy nem érti, hozzáteszem: - A Kapitóliumban.
A szavaim pár másodpercig csak lebegnek a levegőben,
mint a pára, amit télen lehelünk ki a hideg levegőbe. Aztán pont
úgy el is tűnnek, és a helyüket meglepett motyogás veszi át.
Többen furcsállva, fenntartóan néznek rám. Biztos az bántja a
csőrüket, hogy kapitóliumi vagyok.
- A Kapitóliumban? - döbben le a tanár is.
- Igen – felelem.
Ismét morajlás fut végig az összegyűlteken, én
pedig hirtelen úgy érzem magam, mint egy kitaszított, mint a régi
érinthetetlenek. A pillantásokból pedig arra következtetek, hogy
az is vagyok.
Drága Dorine!
VálaszTörlésNagyon érdekesen indul ez a 13. körzetbeli élet. Katniss mégiscsak egy körzetből jött. De Roxanne kapitóliumiként, akárhányszor kimondta honnan jött egy szikrát éreztem, ami bármelyik pillanatban lángra lobbanhat, semmi jót nem tartogatva. Kíváncsi vagyok valóban kitaszított lesz, vagy esetleg inkább kíváncsisággal fordulnak felé. Annyira jó lenne ezt látni még 40 fejezeten át! Nem is tudom, hogy tudtad ezt így kivitelezni...
Gratulálok viszont, hogy újabb történeted fejezted be!! :)
elfelejtettem egy mondatot befejezni :) : Katniss mégiscsak egy körzetből jött, ezért vele talán elfogadóbbak.
TörlésKedves Petra,
Törlésörülök, hogy érdekesnek találtad, szerintem is az! Nagyon furcsa helyzet volt, Roxanne-nel együtt csöppentem egyik pillanatról a másikra egy teljesen új környezetbe. Hideg egy hely ez a 13. :P Hamarosan kiderül, hogyan fordulnak Rox felé! :3
Köszönöm a gratulációt, én is nagyon örülök neki, úgy érzem, ezzel már lassan teljesen kisajtolom ezt a HG témát... már csak az Akik vagyunk vár befejezésre, aztán annyi. Mondjuk az Életenát miatt még mindig sajog a szívem, iszonyúan hozzám nőtt és nagyon hiányzik. :(
Köszönöm a kommentedet! :)
Üdv,
Dorine
Ááá, vigyorgok :D Feldobtad az estém <3
VálaszTörlésSejtettem, hogy neked tetszeni fog... :DD
TörlésDrága Dorine!
VálaszTörlésJaj, az eleje mennyire, de mennyire tetszett, még a hideg is kirázott! Elképesztő vagy, annyira élethűen és csodálatosan írsz le mindent. Tudom, hogy ezt nem mondom el mindig, pedig így van. Talán már túl természetes, hogy ennyire jó vagy. Aztán, amikor Cinnáról beszélt... Nem halhatott meg, tényleg nem. Én is Roxanne oldalán állok, és próbálok hinni abban, hogy Cinna még él. Wáo, már csak 10 rész van hátra, plusz az epilógus... Már most hiányzik ez az egész!:( <333
Sok-sok puszi, Azy